– Kidobsz, kirúgsz, kiebrudalsz.

– Úgy, ahogy mondod – bólogatott szomorúan Rimapénteki Rimai Péntekh. – Pedig ebben az egyben nagyon bíztam – az üstben dermedező zöld löttyre mutatott. – Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.

Reményvesztetten odament az x-lábú asztalon heverő fóliánsokhoz, belelapozott egyikbe is, másikba is.

– Ajaj! – mondta.

– Szabadna tudnom – kérdezte Bab Berci -, mi volt az a tizenegy nagyon előkelő növény, amiből ezt főzted? Vagy titok?

Rimapénteki Rimai Péntekh egykedvűen megrántotta a vállát.

– Megmondhatom. – Föltette a szemüvegét, a földről fölemelt egy fecnit, arról olvasta: – Lófarkfű, bábaguzsaly, cindrót, orsósarok, macskafarokfű, zsonga, békarokka, pörgyefű, sikár, cinmosófű és siklófű.

Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.

– Ááá – álmélkodott tátott szájjal Bab Berci, és mélyen elgondolkodott. Majd óvatosan megkérdezte: – Zsurló nem volt köztük?

– Hallottad, hogy nem volt! Na, elegem van belőled, szedd a sátorfádat!

Bab Berci fölállt, elindult az ajtó felé, de félúton mégiscsak tétovázni kezdett, és Rimapénteki Rimai Péntekh felé fordult.

– Ne haragudj – mondta -, amikor ezeket a növényeket gyűjtötted, nem tűnt fel neked, hogy nagyon hasonlítanak egymásra?

Az emberiség jótevője felkapta a fejét.

– De – mondta fölvillanyozva -, de föltűnt. Mondhatnám, hogy szinte teljesen egyformák voltak.

– Azt, hogy “szinte”, nyugodtan el is hagyhatod – mondta Bab Berci. – Mert teljesen egyformák voltak. Ugyanis amiket felsoroltál, az mind egytől egyig zsurlót jelent.

Rimapénteki Rimai Péntekh akkorát ugrott, mint aki mérges kígyóra lépett.

– Micsoda? Akkor miért sikár, zsonga meg békarokka?

– Mert az egyik vidéken így hívják, a másikon meg úgy. De a növény ugyanaz.

– Mert az emberek fafejűek, gonoszak, összevissza jár a szájuk, ezerféle nevet adnak egyugyanazon dolognak… – elhallgatott, és földerült az arca. – De hiszen akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám volt. Ujjé! Nem az én hibám volt, hogy nem sikerült, hanem ezé a habókos, félküllős emberiségé! Bab Berci, megmentettél! Folytatom a küzdelmet a csodanektárért! Azért is jószívű, segítőkész, barátságos, megértő és szelíd lesz itt mindenki. És nem fognak nekem itt mindenfélének ezerféle nevet adni!

“You would throw me out, kick me out, give me the boot?!”

“Just so,” Evelyn Grimrose of Grimrose Path nodded sadly. “But I had great hopes for this one,” he said, pointing at the green slop stiffening in the cauldron. “I used eleven very noble plants, following the directions exactly: I cooked it over high heat for seven days, over low heat for seven days, over glowing embers for seven days, stirred it seven times every hour, waggled it seven times, covered it seven times, and uncovered it seven times.”

Despairing, he went to the folio volumes scattered on the sawhorse table and thumbed through one or the other.

“Oh my,” he said.

“Would you tell me,” Benny Bean asked, “what the eleven very noble plants were that you used for this concoction? Or is it a secret?”

Evelyn Grimrose of Grimrose Path shrugged lackadaisically.

“I can tell you.” He put his glasses on, picked up a slip of paper from the floor and read: “Scouring rush, shavegrass, bottlebrush, paddock pipes, pewterwort, Dutch rush, toadpipe, corncob plant, equisetum, candock and scourgrass.”

I used eleven very noble plants, following the directions exactly: I cooked it over high heat for seven days, over low heat for seven days, over glowing embers for seven days, stirred it seven times every hour, waggled it seven times, covered it seven times, and uncovered it seven times.”

“Aah!” Benny Bean’s jaw dropped and he fell into deep thought. Then he cautiously asked, “Wasn’t there horsetail among them?”

“You heard there wasn’t. All right, enough of you. Hit the road.”

Benny Bean stood up and started walking towards the door, but halfway there he hesitated and turned to Evelyn Grimrose of Grimrose Path.

“Please forgive me for asking,” he said, “but as you were collecting these plants, didn’t it strike you that they looked very much alike?”

The benefactor of humanity jerked up his head.

“It did,” he said livening up, “it sure did. I might even say that they were almost identical.”

“You can safely omit ‘almost’,” Benny Bean said. “Because they were identical. Because every single plant you named means ‘horsetail.’ ”

Evelyn Grimrose of Grimrose Path jumped as high as if he had stepped on a poisonous snake.

“What? Then why call it shavegrass, pewterwort and toadpipe?”

“Because in some places it’s called one name, and in other places, another. But the plant stays the same.”

“Because people are pigheaded and wicked, they talk a lot of nonsense, they give a thousand names to the same thing…” He stopped and his face brightened. “But then this means that it wasn’t my fault! Hooray! It wasn’t my fault that it didn’t work. It was the fault of this foolish, harebrained humanity! Benny Bean, you saved me! I will continue my struggle for the magic nectar! I will show them! Everyone will become kindhearted, helpful, friendly, understanding and gentle! And they won’t give a thousand names to all sorts of things!”