– Nono – mondta Bab Berci -, ne essél túlzásokba!

De Rimapénteki Rimai Péntekh rá se hederített. Megtelt tettvággyal, már rakta is a tüzet, firgett-forgott, tett és vett.

– Mit is mondtál – fordult Bab Bercihez -, milyen a tekintetem?

– Mint a mácsonyatüske.

– Na, ez az! Ez lesz a következő alapnövényem.

Lejegyezte egy fecnire: MÁCSONYA. Hurrá! Dörzsölgette örömében a kezét.

– Csak egyre szeretnélek figyelmeztetni – mondta Bab Berci.

Rimapénteki Rimai Péntekh egy kicsit türelmetlenül nézett rá.

– Mire?

– Hogy a mácsonyához ne szedjél bábatüskét, csapóecsetet, gólyafüvet, hagyingácskórót, kallóbogáncsot, ördöggatyát, pásztorvesszejét, takácsvakarót és tövisburjánt.

– Aha, megvan – gyúlt fel a tudás fénye Rimapénteki Rimai Péntekh szemében -, mert ez, ugye, mind mácsonyát jelent?

– Bizony – bólogatott Bab Berci.

Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb boldogság?

– Na, most már aztán hagyjál magamra! – rikkantotta Rimapénteki Rimai Péntekh. – Nem látod, hogy én itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve… azazhogy várj csak… Tulajdonképpen megmentettél…

Nagy elhatározással Bab Bercire nézett.

– Amiért ilyen rendes voltál, ha jól hallottam, amikor halottnak hittél, még azt is mondtad rám, hogy kedves… na igen… az lesz a jutalmad, hogy bármikor kopogtatás nélkül… – Itt elhallgatott. – Na nem! Akkor állandóan nyitálod itt nekem az ajtót. Meg csukálod. Azt nem… akkor, hogy bármikor kopogtathatsz az ajtómon… no, azt sem… még csak az hiányzik! Az állandó kipi meg kopi. Hogyisne! Ellenben… megvan! Vedd tudomásul, hogy mindig szívesen látlak. Egy föltétellel. Ha nem jössz hozzám látogatóba. Érted?!

– Persze – mondta Bab Berci boldogan. – Köszönöm neked, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh. Mindig tudtam, hogy aranyszívű ember vagy.

Bab Berci boldogan kiment az ajtón.

– Halljátok, fák! Halljátok, bokrok! – kiáltozta felhőtlen örömében.

Boldogan ballagott háncsházáig, leült a pitvarban. A lombok fölött vígan pipált Rimapénteki Rimai Péntekh kéménye, készült a mácsonyaalapú csodanektár az emberiség megmentésére. Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb boldogság?

“Well now,” Benny Bean said, “don’t get carried away.”

But Evelyn Grimrose of Grimrose Path paid no attention to him. He was brimming with excitement. He started hustling and bustling and building a fire.

“What did you say my glance looked like?” he turned to Benny Bean.

“Like teasel spines.”

“That’s it! That will be my next base plant.”

He jotted it down on a slip of paper. TEASEL. “Hurray!” He rubbed his hands with glee.

“I just want to warn you about one thing,” Benny Bean said. Evelyn Grimrose of Grimrose Path looked at him with a touch of impatience.

“What?”

“Not to pick shepherd’s rod, Fuller’s thistle, Venus’s basin, Dipsacus, Fuller’s weed, water thistle, venuscup teasel, card thistle, barber’s brush, church broom and shepherd’s staff along with the teasel.”

“Oh, I get it!” Evelyn Grimrose of Grimrose Path said, and his eyes lit up with the realization. “All of those mean ‘teasel!’ ”

“Exactly,” Benny Bean nodded.

Benny Bean thrust out his chest, his heart filled with pride. There was a place where he was always welcome. Does anyone need greater happiness than that?

“OK, now leave me alone already,” Evelyn Grimrose of Grimrose Path hollered. “Can’t you see that I… day and night… for the benefit of humanity… wait a minute! Actually, you saved me…”

He looked at Benny Bean with great resolve.

“Because you behaved so decently, and if I heard it right, when you thought I was dead you even called me dear… I mean… your reward will be that you can… any time, without knocking…” He stopped. “No, that’s too much! Then you’ll never stop opening my door. And closing it. No, that’s too much… So then you can knock on my door any time… Oh no… that would be even worse! The constant knick-knack-knocking. No way! But… I’ve got it! I want you to know that you are always welcome here, on one condition. That you don’t come to visit me. Do you understand?”

“Of course,” Benny Bean said happily. “Thank you, dear Evelyn Grimrose of Grimrose Path. I always knew that you had a heart of gold.”

Benny Bean walked through the door jubilantly.

“Can you hear me, trees? Can you hear me, bushes?” he shouted with unmitigated joy.

He sauntered happily all the way to his house made of tree bark and sat down on the porch. Above the treetops, merry puffs of smoke rose from the chimney of Evelyn Grimrose of Grimrose Path. The teasel-based magic nectar that would save humanity was in the works. Benny Bean thrust out his chest, his heart filled with pride. There was a place where he was always welcome. Does anyone need greater happiness than that?