Bab Berci tekergette a nyakát. Valami rendkívüli van a levegőben – gondolta, és minden pórusát átjárta a nyugtalanság. Nem annyira a rendkívüliség jelenléte miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudott rájönni, mi az a rendkívüli. Talán egy protuberancia sugárzása? Vagy egy elszabadult elektronfelhő? Esetleg az időjárás-változás sajgató, nyaggató előérzete? Mi lehet a levegőben?

Bab Berci óvatosan körüljárta háncsházát, hátha mégsem kozmikus francnyavalyák okozzák ezt a nyugtalanságot, csupáncsak egy bokrok között settenkedő tolvaj vagy egy rejtőzködő tünkány, netalán valami más apró, földi veszélyecske, de hiába járt a szeme, mint a rókáé, semmi különöset nem sikerült észrevennie.

– Pedig valami van a levegőben – mondta ingerülten, és az áttetsző, opálos égboltozatra meresztette szemét.

Mint a villámcsapás szakadt rá a felismerés. Fordítva, Bab Berci, fordítva! Nemhogy van valami a levegőben, éppen hogy nincs! És most már azt is tudta, mi nincs a levegőben. Rimapénteki Rimai Péntekh kéményének füstje. Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora délután, és füstölt fényes délben. Bab Berci úgy gondolta, hogy sötét éjféleken is csak füstöl és füstöl. És íme, most némán, elhagyottan, kisujj-árván mered a lombok fölé, sehol egy füstpöffencs, egy füstpamat, egy gomoly, egy bodor, egy cérnaszálnyi füst sem szivárog Rimapénteki Rimai Péntekh kéményén.

Valami nagy tragédia történhetett – gondolta Bab Berci. – Ha nem füstöl a kémény, az azt jelenti, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh nem kever, nem kavar, nem vegyít, nem kotyvaszt és nem főz… Ajaj! – Bab Berci már futott is. Mert akármilyen morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű ez a Rimapénteki Rimai Péntekh, azért csak segíteni kell rajta a bajban. Márpedig most bajban van, az egyszer biztos.

Mint egy versenyparipa száguldotta végig az utat, és lihegve esett be Rimapénteki Rimai Péntekh házának ajtaján.

Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora délután, és füstölt fényes délben.

Behunyt szemmel, elnyúlva feküdt a nagy kevercölő-kavarcoló füstgyáros egy rövid lábú, maga eszkábálta priccsen, az arca falfehér, az orra kihegyesedett, akár a halottaké.

– Te jóisten, ez meghalt! – kiáltott rémülten Bab Berci, és a fekvő fölé hajolt, lássa, szuszog-e még.

Neki-nekikoppanva az ablaknak, feldöngött egy fáradt légy – más semmi hang. Se szusszanás, se szisszenés, egy árva horkantás se. Jaj, most mitévő legyen? Bab Berci tekintete végigröppent a szobán, vagyis hogy inkább konyhán, vagyis hogy mit számít az most, hogy minek nevezzük Rimapénteki Rimai Péntekh egyetlen helyiségből álló lakását, amikor kihegyesedett orrú, falfehér vészhelyzet van, amikor valamit tenni kéne. De mit? Bab Berci segélykérően nézte a tárgyakat, a döngölt földpadlón szétszórt cetliket, az x-lábú asztalon heverő nyitott, egymásra hányt, tudósképű fóliánsokat, a helyiség közepén álló üstházat, a tompa fényű rézüstöt, amelyben kihűlt, zöldes folyadék dermedezett, az üst alatt elfeketült, tüzehagyott, szomorkás fadarabok, hideg hamu, fölötte a szabad kémény fényes, gyöngyösfeketére kormolt, ásító ürege. Fölsajdult Bab Berci szíve, marokra fogta a fájdalom, jaj istenem, mi lesz vele Rimapénteki Rimai Péntekh nélkül?! Így röptiben ránézvést ez nem volt túlságosan ésszerű szívfájdalom, hiszen a morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű, kevercölő-kavarcoló füstgyáros soha be sem engedte a házába Bab Bercit, ha bemerészkedett is, azonnal kilökdöste, kitaszigálta, kiebrudalta, soha egy kedves szava nem volt, csak morgás, böffentés, röffentés, kaffantás. Mit fájdogál a szíved, Bab Berci?! Már hogyne fájdogálnék – fájdogálta Bab Berci szíve -, amikor a nagy egyedülvalóságban senkim sem volt nekem, csak ez a morgós, kaffogós, kotyvasztó ember, akárhogy volt is, de tudtam, hogy itt mocorog az üstje körül, rakja a tüzet, kevercöl és kavarcol. És a füst… Mi lesz velem a füstölgő kéménye nélkül?! Nagy elkámpicsorodásaimban csak erre kellett néznem, a bodorodó, kunkori, hetyke kéményfüstre, és mindjárt úgy éreztem, mégiscsak érdemes élni, mert ha valakinek ennyi elfüstölni való ereje és akarata van, akkor nem élünk hiába. Üres lesz a táj, üres lesz a világ a kéményének füstje nélkül!

Kétségbeesetten sóhajlott föl belőle:

– Ugye, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh, nem haltál meg?!

A hangra – mintegy varázsütésre – kinyílt Rimapénteki Rimai Péntekh bal szeme. Szúrósan nézett a bal szeme Bab Bercire. De nem találhatta elég szúrósnak, mert segítségül hívta a jobb szemét. Kinyílt az is.

– Mint a mácsonyatüske, úgy szúr a szemed – kiáltotta boldogan Bab Berci.

– Mit akarsz itt? – vicsorogta Rimapénteki Rimai Péntekh. – Egy perc nyugtot sem hagynak az embernek.

– Ne haragudj – motyogta Bab Berci -, azt hittem, megütött a szél… Mivelhogy nem füstölt a kéményed.

Érthetetlen mormogás tört fel erre Rimapénteki Rimai Péntekh torkán, Bab Berci nem tudta megállapítani, vad morgás-e, vagy csak félvad.

– A szél – mormogta Rimapénteki Rimai Péntekh, és lassan felült a priccsen. – A szél… hát bizony meg is ütött… A kudarc szele. – Fölordított: – A fene egye meg!

– Ha akarod – dadogta Bab Berci -, én el is mehetek.

Érthetetlen mormogás tört fel erre Rimapénteki Rimai Péntekh torkán, Bab Berci nem tudta megállapítani, vad morgás-e, vagy csak félvad. Mert ha, mondjuk, félvad, azt úgy is felfoghatjuk, hogy félszelíd, ami ugye majdnem szelíd. Akkor viszont lehet, hogy maradhat még egy kicsit. Bab Berci úgy döntött, hogy félszelíd morgás volt, és a tőle telhető legudvariasabban megkérdezte:

– Milyen kudarc?

Rimapénteki Rimai Péntekh mogorván bámult maga elé.

– Én itt éjt nappallá téve…

– Tudom – vágott közbe Bab Berci -, az emberiség érdekében keversz, kavarsz, kotyvasz… – belefulladt a szó, mert a nagy kevercölő ráemelte mácsonyatüske-tekintetét. – Bocsánat – rebegte Bab Berci.

– A csodanektárt akarom kifőzni – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.

Bab Berci mélyen hallgatott, nehogy az újabb kérdéssel felingerelje.

– A csodanektárt, amelyből ha a leggonoszabb ember lenyel egy kiskanálnyit, azonnal jószívű lesz. Segítőkész, barátságos, megértő, szelíd… És nem sikerül és nem sikerül! Már a kilencszázkilencvenkilencedik változatot főzöm, és semmi! Kudarc kudarc hátán.

– Már ne haragudj – akadékoskodott Bab Berci -, de ki a csudán próbálod ki a csodanektárodat, amikor erre még a madár sem jár.

Rimapénteki Rimai Péntekh felpattant, és döngő léptekkel masírozott egyik faltól a másik falig.

– Kicsodán, kicsodán?! – dühöngött. – Hát magamon! Ha elkészül egy változat, beveszek egy kiskanállal, és arra gondolok, ha most beállítanál ide, örömmel fogadnálak-e.

– Na és? – biztatta Bab Berci.

– Mit na és? Eddig minden kanál csodanektárom után azt gondoltam, ha be mered ide tenni a lábad, úgy kiváglak, mint a sicc.

– Kidobsz, kirúgsz, kiebrudalsz.

– Úgy, ahogy mondod – bólogatott szomorúan Rimapénteki Rimai Péntekh. – Pedig ebben az egyben nagyon bíztam – az üstben dermedező zöld löttyre mutatott. – Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.

Reményvesztetten odament az x-lábú asztalon heverő fóliánsokhoz, belelapozott egyikbe is, másikba is.

– Ajaj! – mondta.

– Szabadna tudnom – kérdezte Bab Berci -, mi volt az a tizenegy nagyon előkelő növény, amiből ezt főzted? Vagy titok?

Rimapénteki Rimai Péntekh egykedvűen megrántotta a vállát.

– Megmondhatom. – Föltette a szemüvegét, a földről fölemelt egy fecnit, arról olvasta: – Lófarkfű, bábaguzsaly, cindrót, orsósarok, macskafarokfű, zsonga, békarokka, pörgyefű, sikár, cinmosófű és siklófű.

Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.

– Ááá – álmélkodott tátott szájjal Bab Berci, és mélyen elgondolkodott. Majd óvatosan megkérdezte: – Zsurló nem volt köztük?

– Hallottad, hogy nem volt! Na, elegem van belőled, szedd a sátorfádat!

Bab Berci fölállt, elindult az ajtó felé, de félúton mégiscsak tétovázni kezdett, és Rimapénteki Rimai Péntekh felé fordult.

– Ne haragudj – mondta -, amikor ezeket a növényeket gyűjtötted, nem tűnt fel neked, hogy nagyon hasonlítanak egymásra?

Az emberiség jótevője felkapta a fejét.

– De – mondta fölvillanyozva -, de föltűnt. Mondhatnám, hogy szinte teljesen egyformák voltak.

– Azt, hogy “szinte”, nyugodtan el is hagyhatod – mondta Bab Berci. – Mert teljesen egyformák voltak. Ugyanis amiket felsoroltál, az mind egytől egyig zsurlót jelent.

Rimapénteki Rimai Péntekh akkorát ugrott, mint aki mérges kígyóra lépett.

– Micsoda? Akkor miért sikár, zsonga meg békarokka?

– Mert az egyik vidéken így hívják, a másikon meg úgy. De a növény ugyanaz.

– Mert az emberek fafejűek, gonoszak, összevissza jár a szájuk, ezerféle nevet adnak egyugyanazon dolognak… – elhallgatott, és földerült az arca. – De hiszen akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám volt. Ujjé! Nem az én hibám volt, hogy nem sikerült, hanem ezé a habókos, félküllős emberiségé! Bab Berci, megmentettél! Folytatom a küzdelmet a csodanektárért! Azért is jószívű, segítőkész, barátságos, megértő és szelíd lesz itt mindenki. És nem fognak nekem itt mindenfélének ezerféle nevet adni!

– Nono – mondta Bab Berci -, ne essél túlzásokba!

De Rimapénteki Rimai Péntekh rá se hederített. Megtelt tettvággyal, már rakta is a tüzet, firgett-forgott, tett és vett.

– Mit is mondtál – fordult Bab Bercihez -, milyen a tekintetem?

– Mint a mácsonyatüske.

– Na, ez az! Ez lesz a következő alapnövényem.

Lejegyezte egy fecnire: MÁCSONYA. Hurrá! Dörzsölgette örömében a kezét.

– Csak egyre szeretnélek figyelmeztetni – mondta Bab Berci.

Rimapénteki Rimai Péntekh egy kicsit türelmetlenül nézett rá.

– Mire?

– Hogy a mácsonyához ne szedjél bábatüskét, csapóecsetet, gólyafüvet, hagyingácskórót, kallóbogáncsot, ördöggatyát, pásztorvesszejét, takácsvakarót és tövisburjánt.

– Aha, megvan – gyúlt fel a tudás fénye Rimapénteki Rimai Péntekh szemében -, mert ez, ugye, mind mácsonyát jelent?

– Bizony – bólogatott Bab Berci.

Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb boldogság?

– Na, most már aztán hagyjál magamra! – rikkantotta Rimapénteki Rimai Péntekh. – Nem látod, hogy én itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve… azazhogy várj csak… Tulajdonképpen megmentettél…

Nagy elhatározással Bab Bercire nézett.

– Amiért ilyen rendes voltál, ha jól hallottam, amikor halottnak hittél, még azt is mondtad rám, hogy kedves… na igen… az lesz a jutalmad, hogy bármikor kopogtatás nélkül… – Itt elhallgatott. – Na nem! Akkor állandóan nyitálod itt nekem az ajtót. Meg csukálod. Azt nem… akkor, hogy bármikor kopogtathatsz az ajtómon… no, azt sem… még csak az hiányzik! Az állandó kipi meg kopi. Hogyisne! Ellenben… megvan! Vedd tudomásul, hogy mindig szívesen látlak. Egy föltétellel. Ha nem jössz hozzám látogatóba. Érted?!

– Persze – mondta Bab Berci boldogan. – Köszönöm neked, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh. Mindig tudtam, hogy aranyszívű ember vagy.

Bab Berci boldogan kiment az ajtón.

– Halljátok, fák! Halljátok, bokrok! – kiáltozta felhőtlen örömében.

Boldogan ballagott háncsházáig, leült a pitvarban. A lombok fölött vígan pipált Rimapénteki Rimai Péntekh kéménye, készült a mácsonyaalapú csodanektár az emberiség megmentésére. Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb boldogság?

Benny Bean kept craning his neck. “Something unusual is in the air,” he thought, and anxiety filled him to the core. Not so much because of the presence of the unusual thing, but because he couldn’t figure out what the unusual thing was. Perhaps radiation from a solar flare? Or a cloud of electrons that broke loose? Perhaps the aching, menacing premonition of a change in the weather? What could be in the air?

Benny Bean cautiously circled his house made of tree bark, just in case his anxiety was caused not by some nasty ills, but by a simple thief lurking in the bushes, or by a fairitch hiding somewhere, or by some other small, earthly danger, but although his eyes darted around like the eyes of a fox, he couldn’t detect anything unusual.

“And yet there is something in the air,” he said crossly, and stared at the translucent, opalesque sky.

The recognition hit him like a bolt of lightning: It’s the other way around, Benny Bean, just the other way around! The problem is not what is in the air; the problem is what isn’t! And now he knew what wasn’t in the air: smoke from the chimney of Evelyn Grimrose of Grimrose Path. That chimney had been smoking as far back as he could remember. It was smoking in the morning, it was smoking in the evening, it was smoking in the early afternoon, and it was smoking at high noon. Benny Bean thought it was probably smoking in the dark of the midnight hour, too. And now it’s mute, stabbing the air above the treetops like an orphaned pinky; not a single puff or plume of smoke, a ball or curl of smoke anywhere, not even a ribbon of smoke, thin like a thread, could be seen rising from the chimney of Evelyn Grimrose of Grimrose Path.

“There must have been a horrible tragedy,” Benny Bean thought. “If the chimney isn’t smoking, then Evelyn Grimrose of Grimrose Path isn’t mixing, stirring, blending, concocting or cooking anything… Uh-oh!” Benny Bean was off and running. Because however grumpy, rancorous and rude Evelyn Grimrose of Grimrose Path might be, when he is in trouble, one has to help him. And he must be in trouble.

That chimney had been smoking as far back as he could remember. It was smoking in the morning, it was smoking in the evening, it was smoking in the early afternoon, and it was smoking at high noon.

Benny Bean charged down the road like a racehorse and fell panting through the doorway of Evelyn Grimrose of Grimrose Path.

The great stirrer, blender and smoke manufacturer was lying on his back on a homemade cot, his eyes closed, with the bloodless face and the pinched nose of the dead.

“Oh my God, he’s dead!” Benny Bean shouted in horror and he bent over the lying figure to see if he was still breathing.

Thumping against the window, a tired fly buzzed. No other sound could be heard. Not a breath, not a hiss, not a single snort. Oh no, what should he do now? Benny Bean’s glance flew over the room, or perhaps kitchen, but who cares what we call the one-room abode of Evelyn Grimrose of Grimrose Path when there’s a dangerous situation involving a pinched nose and a bloodless face, when something needs to be done. But what? Benny Bean looked around for help at all the objects in the room: at the scraps of paper scattered on the beaten mud floor, the scholarly folio volumes lying open in a heap on the sawhorse table, the boiler stand in the middle of the room, the copper cauldron with its muted sheen, in which a cooled, green liquid was congealing, the blackened, extinguished, somber pieces of wood and cold ash underneath the cauldron, and above the cauldron, the shiny, yawning hollow of the open chimney, covered with a layer of pearly black soot. Benny Bean’s heart ached; it was gripped by pain. Good God, what will he do without Evelyn Grimrose of Grimrose Path? At first glance, this heartache wasn’t really rational, because the grumpy, rancorous and rude stirrer, blender and smoke manufacturer had never even allowed Benny Bean to enter his house; if he dared to enter anyway, Evelyn Grimrose of Grimrose Path would immediately push, shove and kick him out, and he never had a kind word, only grunts, grumbles, groans and growls. Why is your heart so heavy, Benny Bean? “How could I not be heavy,” Benny Bean’s heart throbbed, “when this grumbling, growling, concocting man was my only companion in this vast loneliness? However things stood, I knew that he was puttering around his cauldron, stirring, blending, and stoking the fire. And the smoke… What will I do without his smoking chimney? Whenever I felt really gloomy, all I had to do was look this way, at the curling, coiling, swaggering smoke coming from this chimney, and I instantly felt that life was worth living, because if someone can allow so much of his strength and willpower to go up in smoke, our lives are not pointless after all. This landscape — indeed, the world — would be empty without the smoke from his chimney!

A desperate moan escaped Benny Bean’s lips:

“Oh, my dear Evelyn Grimrose of Grimrose Path, you haven’t died, have you?”

At the sound of Benny Bean’s voice — as if by magic — the left eye of Evelyn Grimrose of Grimrose Path popped open. His left eye cast a piercing glance at Benny Bean. But he must have found that it wasn’t sufficiently piercing, because he summoned help from his right eye, which also opened.

“Your eyes are piercing like teasel spines!” Benny Bean shouted happily.

“What are you doing here?” Evelyn Grimrose of Grimrose Path sneered. “Can’t I be left alone for one minute?”

“I’m sorry,” Benny Bean muttered. “I thought you had a stroke… Because your chimney wasn’t smoking.”

An indistinct murmur erupted from the throat
of Evelyn Grimrose of Grimrose Path. Benny Bean couldn’t determine whether the grunt was really wild or only somewhat wild.

“A stroke,” Evelyn Grimrose of Grimrose Path murmured, and he slowly sat up on his cot. “Yes, a stroke… sure enough, I did have a stroke… A stroke of failure.” And he shouted: “Damn!”

“If you want,” Benny Bean stammered, “I can leave.”

An indistinct murmur erupted from the throat of Evelyn Grimrose of Grimrose Path. Benny Bean couldn’t determine whether the grunt was really wild or only somewhat wild. Because if it was only somewhat wild, it could be interpreted as somewhat mild, that is to say, almost mild. In which case he might stay a bit longer. Benny Bean decided that the grunt was somewhat mild, and in the most polite manner he could muster he asked, “What failure?”

Evelyn Grimrose of Grimrose Path stared glumly before him.

“Day and night, I tirelessly…”

“I know,” Benny Bean interrupted. “For the benefit of humanity, you’re stirring, mixing, concoc…” He almost choked on the word, because the great stirrer trained his glare of teasel spines on him. “Sorry,” Benny Bean whispered.

“I am working on the magic nectar,” Evelyn Grimrose of Grimrose Path announced.

Benny Bean didn’t say a word, trying to avoid upsetting him with another question.

“The magic nectar, a teaspoonful of which would instantly turn even the wickedest person kindhearted. Helpful, friendly, understanding, gentle… And no matter what I do, it just doesn’t work! I am on version nine hundred and ninety-nine, and nothing! Just failure upon failure.”

“Please forgive me for asking,” Benny Bean quibbled, “but on whom do you test your magic nectar here in the middle of nowhere?”

Evelyn Grimrose of Grimrose Path jumped up and paced from wall to wall with thundering footsteps.

“On whom? On whom?” he raged. “On myself, of course! When I’m finished with a batch, I take a teaspoon of it and ask myself whether I’d be happy to see you if you came over at that moment.”

“And?” Benny Bean asked encouragingly.

“And, and… After each spoonful of magic nectar I thought that if you dared set foot in my house, I would kick you out.”

“You would throw me out, kick me out, give me the boot?!”

“Just so,” Evelyn Grimrose of Grimrose Path nodded sadly. “But I had great hopes for this one,” he said, pointing at the green slop stiffening in the cauldron. “I used eleven very noble plants, following the directions exactly: I cooked it over high heat for seven days, over low heat for seven days, over glowing embers for seven days, stirred it seven times every hour, waggled it seven times, covered it seven times, and uncovered it seven times.”

Despairing, he went to the folio volumes scattered on the sawhorse table and thumbed through one or the other.

“Oh my,” he said.

“Would you tell me,” Benny Bean asked, “what the eleven very noble plants were that you used for this concoction? Or is it a secret?”

Evelyn Grimrose of Grimrose Path shrugged lackadaisically.

“I can tell you.” He put his glasses on, picked up a slip of paper from the floor and read: “Scouring rush, shavegrass, bottlebrush, paddock pipes, pewterwort, Dutch rush, toadpipe, corncob plant, equisetum, candock and scourgrass.”

I used eleven very noble plants, following the directions exactly: I cooked it over high heat for seven days, over low heat for seven days, over glowing embers for seven days, stirred it seven times every hour, waggled it seven times, covered it seven times, and uncovered it seven times.”

“Aah!” Benny Bean’s jaw dropped and he fell into deep thought. Then he cautiously asked, “Wasn’t there horsetail among them?”

“You heard there wasn’t. All right, enough of you. Hit the road.”

Benny Bean stood up and started walking towards the door, but halfway there he hesitated and turned to Evelyn Grimrose of Grimrose Path.

“Please forgive me for asking,” he said, “but as you were collecting these plants, didn’t it strike you that they looked very much alike?”

The benefactor of humanity jerked up his head.

“It did,” he said livening up, “it sure did. I might even say that they were almost identical.”

“You can safely omit ‘almost’,” Benny Bean said. “Because they were identical. Because every single plant you named means ‘horsetail.’ ”

Evelyn Grimrose of Grimrose Path jumped as high as if he had stepped on a poisonous snake.

“What? Then why call it shavegrass, pewterwort and toadpipe?”

“Because in some places it’s called one name, and in other places, another. But the plant stays the same.”

“Because people are pigheaded and wicked, they talk a lot of nonsense, they give a thousand names to the same thing…” He stopped and his face brightened. “But then this means that it wasn’t my fault! Hooray! It wasn’t my fault that it didn’t work. It was the fault of this foolish, harebrained humanity! Benny Bean, you saved me! I will continue my struggle for the magic nectar! I will show them! Everyone will become kindhearted, helpful, friendly, understanding and gentle! And they won’t give a thousand names to all sorts of things!”

“Well now,” Benny Bean said, “don’t get carried away.”

But Evelyn Grimrose of Grimrose Path paid no attention to him. He was brimming with excitement. He started hustling and bustling and building a fire.

“What did you say my glance looked like?” he turned to Benny Bean.

“Like teasel spines.”

“That’s it! That will be my next base plant.”

He jotted it down on a slip of paper. TEASEL. “Hurray!” He rubbed his hands with glee.

“I just want to warn you about one thing,” Benny Bean said. Evelyn Grimrose of Grimrose Path looked at him with a touch of impatience.

“What?”

“Not to pick shepherd’s rod, Fuller’s thistle, Venus’s basin, Dipsacus, Fuller’s weed, water thistle, venuscup teasel, card thistle, barber’s brush, church broom and shepherd’s staff along with the teasel.”

“Oh, I get it!” Evelyn Grimrose of Grimrose Path said, and his eyes lit up with the realization. “All of those mean ‘teasel!’ ”

“Exactly,” Benny Bean nodded.

Benny Bean thrust out his chest, his heart filled with pride. There was a place where he was always welcome. Does anyone need greater happiness than that?

“OK, now leave me alone already,” Evelyn Grimrose of Grimrose Path hollered. “Can’t you see that I… day and night… for the benefit of humanity… wait a minute! Actually, you saved me…”

He looked at Benny Bean with great resolve.

“Because you behaved so decently, and if I heard it right, when you thought I was dead you even called me dear… I mean… your reward will be that you can… any time, without knocking…” He stopped. “No, that’s too much! Then you’ll never stop opening my door. And closing it. No, that’s too much… So then you can knock on my door any time… Oh no… that would be even worse! The constant knick-knack-knocking. No way! But… I’ve got it! I want you to know that you are always welcome here, on one condition. That you don’t come to visit me. Do you understand?”

“Of course,” Benny Bean said happily. “Thank you, dear Evelyn Grimrose of Grimrose Path. I always knew that you had a heart of gold.”

Benny Bean walked through the door jubilantly.

“Can you hear me, trees? Can you hear me, bushes?” he shouted with unmitigated joy.

He sauntered happily all the way to his house made of tree bark and sat down on the porch. Above the treetops, merry puffs of smoke rose from the chimney of Evelyn Grimrose of Grimrose Path. The teasel-based magic nectar that would save humanity was in the works. Benny Bean thrust out his chest, his heart filled with pride. There was a place where he was always welcome. Does anyone need greater happiness than that?